A kopott falú, forgalmas étkezdében, egy műanyag tálcával maga előtt, egy fáradt arcú nő üldögélt. A ruhái viseltesek voltak, a tekintete pedig olyan távolba révedt, mintha már nem is ebben a világban lenne. A haját, ami valaha hosszú és ápolt lehetett, most egy rendezetlen kontyba csavarta. Ölében egy kisfiút tartott – talán kétéves lehetett –, aki halkan sírdogált, szinte csak magának. Mellette egy körülbelül nyolcéves kislány egy kiszáradt zsemlét majszolt, unottan bámulva kifelé az ablakon.
A bejárattól nem messze egy férfi ült, aki szinte ledermedt, mikor megpillantotta őket. Egy pillanat alatt elsápadt, a keze megremegett a kávéscsésze fölött.
– Ez… ez nem lehet igaz… – motyogta maga elé.
Ő volt az: Gábor. És a nő, akit látott – akit látni vélt – nem lehetett más, mint Alíz. A nő, aki évekkel ezelőtt faképnél hagyta őt és két gyermeküket, hogy egy gazdag üzletember oldalán új életet kezdjen.
Gábor lassan felállt. Mintha valami láthatatlan erő húzná, megtett néhány lépést az asztal felé, majd megtorpant. Milyen értelme lenne odamenni? Mit mondhatna? Minek bolygatni a múltat, ha már úgyis darabokra tört?
De akkor Alíz felemelte a fejét.
A pillantásuk találkozott.
Alíz szemei kitágultak, szája kissé elnyílt, de nem jött ki hang a torkán. Gábor tekintete rideg volt, mégis tele valami különös fájdalommal és szánalommal. Egy másodpercig úgy tűnt, szólni fog. De nem. Csak megfordult, odasétált a pulthoz, fizette a kávét, majd kiment az utcára.
A hűvös reggeli levegő azonnal arcul csapta. Gábor néhány percig csak a szürke eget nézte, háttal az autónak támaszkodva. Nem tudott mozdulni. A fejében kavargott minden, mint valami zavaros álomban.
Aztán lassan beült a kocsiba. A hátsó ülésen egy csokor fehér tulipán hevert. Otthon várta őt Dóra, a felesége, aki mindig készített neki levest, amikor megfázott, aki megtanulta szeretni Miskát és Zsoltit, mint a saját gyermekeit.
Nem mondta el senkinek, mi történt. Sem Dórának, sem a fiúknak. Nem volt mit mondani. Csak egy emlék volt, egy tüske, ami már nem fájt úgy, ahogy régen.
Alíz a tekintetét még mindig a kávézó ajtaján tartotta. Gábor már rég eltűnt a hideg reggelben, de a látványa – az a pár másodperc, amikor összeért a pillantásuk – elég volt ahhoz, hogy felkavarja a lelke mélyén elásott szennyet.
– Anya, éhes vagyok… – szólalt meg halkan a kislány, akinek a neve Emma volt.
Alíz automatikusan nyúlt a táskája felé, de csak pár apró pénzdarabot talált az alján. Megmarkolta őket, és lecsúszott a torkán egy keserű sóhaj.
– Mindjárt, kicsim… csak még egy kicsit… – mormolta.
A kisfiú – Marci – az ölében nyöszörgött, mocorgott, az ujját szopta. Alíz próbálta megnyugtatni, de a gyerek szemeiből hiányzott az a fajta derű, amit más kétéveseknél látni szoktak. Mintha ő is fáradt lett volna. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen legyen.
Hat évvel ezelőtt…
– Nem értesz meg engem, Gábor! – Alíz hangja szinte remegett a dühötől.
– Nem, Alíz, nem tudok megérteni valakit, aki este tizenegykor jön haza, miközben én a síró gyerekeket ringatom! – vágta vissza Gábor.
A lakás tele volt feszültséggel. A sírás, a veszekedés, a kimondott és kimondatlan dolgok között szinte megállt a levegő.
– Én csak élni akarok! Te érted? Élni! Nem mosni, főzni, pelenkát cserélni éjjel kettőkor, hanem végre érezni, hogy vagyok valaki!
– És ehhez kellett az a gazdag pökhendi majom? – kérdezte Gábor keserűen.
Alíz nem válaszolt. Csak felvette a táskáját, és a kabátját kezdte gombolni. A mozdulatai dacosak voltak, de a szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.
– Alíz… – Gábor hangja most már nem volt dühös, inkább csak megtört. – Kérlek, ne menj el. A gyerekeknek te is kellesz.
– Majd megértenek. Egyszer… – suttogta. Aztán becsapta maga mögött az ajtót.
– Te szerencsétlen bolond… – motyogta most a jelenben Alíz maga elé, miközben Marci már elaludt a karjában. – Azt hitted, vár majd rád egy álomélet, ugye?
A gazdag férfi, akiért elhagyta a családját, alig két évig tartotta „érdekesnek” őt. Aztán jöttek a viták, a hideg közöny, az új titkárnő, a megszégyenítő szakítás. Végül Alíz a fiával az utcán találta magát. Emma pedig – akit Gábor nevelt – akkor már nem is akart vele beszélni. De Alíz könyörgött, sírt, győzködte a bírót, hogy legalább a láthatást megkapja. És most… most itt ültek együtt, de nem boldogan, csak valami fáradt szövetségben.
[ ]
– Anya, miért nézted azt a bácsit így? – kérdezte hirtelen Emma.
Alíz riadtan nézett rá.
– Milyen bácsit?
– Azt, aki most ment ki. Ismered?
Alíz lenyelte a gombócot a torkában.
– Igen… valaha ismertem.
– Ő volt az apu, ugye?
A nő nem válaszolt rögtön. Helyette megfogta Emma kezét.
– Igen, kicsim… ő volt.
A kislány nem szólt semmit. Csak kinézett az ablakon, aztán halkan megszólalt:
– Nem olyan volt, mint akitől félnem kellene…
Alíz elmosolyodott, de a mosoly inkább volt egy fájdalmas rándulás.
– Mert nem is kell félned tőle, Emma. Ő jó ember.
A csend leült közéjük. Csak Marci egyenletes szuszogása törte meg a levegő mozdulatlanságát.
Aznap este Gábor csendes volt. A vacsora az asztalon gőzölgött – zöldségleves, ahogy szerette –, Dóra pedig mosolyogva szedett neki.
– Minden rendben? Olyan furcsán hallgatsz.
– Csak fáradt vagyok – felelte Gábor. – Hosszú nap volt.
De valójában a gondolatai máshol jártak. A kopott kabátos nőnél. Az egykori feleségénél. És annál a kislánynál, akit alig ismert meg – Emmánál.
Mi lett volna, ha másképp alakul? Mi lett volna, ha annak idején Alíz nem megy el? Ha együtt nevelik fel a gyerekeket, ha ő nem marad egyedül a fájdalommal, a zűrzavarral?
De ha Alíz nem megy el, talán most nem lenne mellette Dóra. Nem lenne ez a békés, szeretetteljes otthon. Talán még mindig csak próbálnák túlélni a mindennapokat – együtt, de külön.
– Mihály holnap is fociedzésre megy, ugye? – kérdezte Dóra.
– Igen. És Zsolti matekversenyre készül. Segítettem neki a példákban.
Dóra elmosolyodott, és egy puszit nyomott Gábor arcára.
– Szerencsés vagyok, hogy vagy nekünk.
Gábor csak bólintott, de belül egy halk hang suttogott: „Nem… én vagyok a szerencsés.”
Két héttel később…
Alíz ismét abban a kis kávézóban ült, Emma mellett. Most nem volt annyira viseltes a ruhája, és Marci is egy kicsit kipihentebbnek tűnt. A nő elővett egy borítékot. A gyámhivataltól érkezett.
– Mit mondtak? – kérdezte Emma.
– Azt, hogy hamarosan döntés születik. És… lehet, hogy visszakerülsz apához – válaszolta Alíz szinte suttogva.
Emma nem mondott semmit. Csak bámult maga elé, aztán halkan megszólalt:
– Azt hiszem, szeretném látni őt. Már nem emlékszem az illatára. A hangjára sem.
Alíz könnyeit nyelte.
– Nem voltam jó anya. Megszöktem. Azt hittem, boldogabb lehetek… és most látod, hova jutottam.
– De visszajöttél – mondta Emma.
– Már nem lehet mindent helyrehozni, kicsim.
– Nem is kell mindent. Csak egy kicsit. – A kislány elmosolyodott.
Gábor telefonja csörgött. Ismeretlen szám.
– Gábor… én vagyok. Alíz.
– Mit akarsz?
– Emma… beszélni akar veled.
Gábor becsukta a szemét, hosszan sóhajtott.
– Hol vagytok?
Egy parkban találkoztak. A fák között, ahol valaha együtt sétáltak. Alíz ott ült a padon, Emma mellette, keze a lány vállán pihent.
Gábor odalépett. Emma ránézett.
– Szia, Apu.
A férfi térdre ereszkedett előtte.
– Szia, Kicsim.
A két kéz egymásra talált. A csend nem volt kínos – inkább gyógyító.
Alíz távolabb húzódott, és hagyta, hogy a lánya és a férfi beszélgessenek. Csak figyelte őket. A mozdulataikat, az arckifejezéseiket. A nevetést, amit már évek óta nem hallott Emmától.
Nem várta, hogy megbocsássanak. Nem akarta visszakapni a múltat. Csak egy esélyt szeretett volna. Egy esélyt arra, hogy elengedje önmagát.
A távolban Marci játszott egy homokozóban. Alíz odament hozzá, letérdelt mellé, és együtt formáltak homokvárat. Nem volt benne semmi különös. Csak egy kis torony, amit az első szél majd elsodor. De most ott volt. És ez számított.
Gábor később odament hozzájuk, és halkan megszólalt:
– Ha segítség kell… szólj.
Alíz csak bólintott. Nem volt több szava. Csak hála.
És valahol, egy poros kávézó sarkában, még mindig ott maradt a múlt – mint egy gyűrött cetli, amire az élet ezt írta:
„Nem térhetsz vissza oda, ahonnan ajtót csapva mentél el… de új ajtókat mindig nyithatsz.”